Ebben a történetben Torres és Paris az űrben lebegve megfullad az oxigénhiánytól a klingon Becsület Napján. Kathryn Janeway, Chakotay, Harry Kim és Hétkilenced meg kell, hogy tanulja, hogy mennyire törékeny és értékes az élet. Ez a sztori a negyedik évad első felének újrafogalmazása; a szereplők kapcsolatai talán így alakultak volna, ha Tom és B'Elanna nem lettek volna a Voyageren.

Forrás: Those Who Are Left Behind

Az űr végtelen, sötét és üres. Levegőtlen. Hideg. Az elszórt csillagokból jövő fény időnként megvilágítja a gázködök pamacsait, vagy visszaverődik egy szilárd testről, ami egy pillanatra a látható fény spektrumába tartozó sugárzás útjába kerül. Egy rövid felvillanás bevilágítja a sötétséget; egy szűk pillanat a végtelen időben, mielőtt eltűnne az éterben.

Ezek a tárgyak többnyire változatos méretű szervetlen szikladarabok. Vannak köztük bolygók, és van, ami csak egy homokszem. A végtelen űrben ritkán található olyan test, ami valaha is életben volt. Még ritkább, hogy az a test az ürességben még mindig életben legyen.

Az űr egy bizonyos részén - amit az élőlények egy kultúrája Delta kvadránsnak nevez - két élőlény lebeg, fehér űrruhába öltözve és egy vékony zsinórral egymáshoz kötözve, még épp hogy életben. Lábaik összekulcsolódtak; űrruhájuk kommunikációs rendszerén keresztül csak nehézkes légzésük hallható, és a computer női hangja, amint bejelenti: - Figyelem, oxigénszint száznégy millibar és csökken.

- Tom - motyogta az egyik fehérbe öltözött test, és megrázta a társát.

- Hmm.

- Tom, ébredj. Nyisd ki a szemed.

- Álmodtam valamit. Valami igazán szépet. Otthon voltunk... - A nő szemébe nézett a plexiüvegen át, ami megvédte őket a vákuumtól és a csaknem abszolút nulla fokos hőmérséklettől, és elmosolyodott. - Ne félj, B'Elanna. Nem lesz nehéz. Inkább... békés lesz.

Mielőtt B'Elanna folytathatta volna, megszólalt egy újabb figyelmeztetés.

- Valamit mondanom kell.

- Nekem is. Boldog vagyok... hogy téged látlak... utoljára. - A férfi szaggatott lélegzése nem tudta elmosni a szavak jelentését, és eltűnő erejével magához ölelte a nőt. Szeméből szavakkal ki nem fejezhető vágyódás áradt.

- Nem, valami mást...

- Mit?

B'Elanna lélegzése csaknem olyan nehézkes volt, mint Tomé, amikor folytatta. - Mindig gyáva voltam mindenhez... mindenhez, ami igazán számít...

Tom lágyan ránézett, őszinte, nyílt tekintettel. Mindig így nézett, amikor nem rejtőzött el a mögé az álarc mögé, amit mindig túl szívesen viselt. Már nem volt idő elrejtőzni az igazság elől, már nem viselt álarcot. Semmit sem titkolt el B'Elanna elől. - Nem, most túl szigorú vagy magadhoz.

De B'Elanna klingon felét nem lehetett eltántorítani. - Nem, most így halok meg... egy fikarcnyi becsület nélkül. És először életemben ez most nagyon bánt. Ezért el kell mondanom valamit. El kell...

- Figyelem, oxigénszint hetvenegy millibar és csökken.

Eközben Tom szeme ismét elkezdett lecsukódni, noha a karjával még mindig magához ölelte B'Elannát. A nő ismét kimondta a nevét. - Tom...

Tom megpróbált ébren maradni. - Itt vagyok. Minden rendben. Már nem tart sokáig.

- El kell mondanom az igazat.

- És mivel kapcsolatban? - Ekkor újra megszólalt a computer. Már csak hatvankettő millibar volt az oxigénnyomás. Alig néhány másodpercnyi életük maradt hátra. Úgy tűnt, alig mozog a szája, miközben sürgette B'Elannát: - Jobb, ha most mondod. Már nem sok időnk maradt.

B'Elanna olyan mély levegőt vett, amekkorát csak tudott, és végre kibökte: - Szeretlek, Tom.

A férfi szeme tágra nyílt, miközben az elméje lassan eltávolodott annak a súlyától és képtelenségétől, amit a nő mondott. Semmi sem jött ki a száján, csak bólintott, és ismét lehunyta a szemét. B'Elanna nem erre számított, és erőteljesen suttogva követelte: - Mondj valamit.

Tom kinyitotta a szemét, és félig elmosolyodott. Ismét B'Elannára nézett, keresve a szavakat, míg végül bölcs szomorúsággal megtalálta. - A lehető legjobbkor mondod.

Ha máskor történt volna, B'Elanna Torres valószínűleg ököllel támadt volna Thomas Eugene Parisre ezért a megjegyzésért. Ha máskor történt volna, Tom kétségtelenül gúnyos éllel és pimasz arckifejezéssel mondta volna. De a szavak ezúttal egyszerűen csak kifejezték a teljesen nyilvánvalót. Tom mosolyára válaszul B'Elanna is elmosolyodott egy kicsit. Kesztyűs kezeikkel megérintették a másik sisakját, hiábavaló erőfeszítéssel, hogy megérintsék egymás arcát. Nem hangzott el több szó. Már csak a szívük beszélt csöndesen, amint átölelték egymást, és olyan közel hajtották a fejüket, amennyire csak a plexiüveg engedte. Két test lebegett a magányos űrben egymáshoz kötözve, végre megbékélve egymással.

Amikor két órával később a transzportersugár a gyengélkedőre sugározta és újra összeállította Torres és Paris hadnagy molekuláit, Tom és B'Elanna még halálukban is ölelték egymást.

Két adatchip feküdt a kezében. Harry Kim, a Voyager föderációs csillaghajó tisztje egyiket sem szerette volna meghallgatni, de tudta, hogy meg kell tennie. Tom Paris, aki megmentette őt a ferengi csapos mohóságától a Deep Space Nine-on, és B'Elanna Torres, aki először nevezte őt 'flottatisztnek', amikor mélyen az ocampák bolygójának felszíne alatt tartották őket fogva abban az orvosi központban, azzal a kötelességgel és kiváltsággal ruházták fel őt, hogy meghallgathassa azokat a gondolataikat, amiket csak a haláluk után akartak közölni vele. Tekintettel a köztük lévő barátságra, meg kellett hallgatnia, még ha úgy érezte is, mintha a legjobb barátját vesztette volna el.

Pedig elvesztette. Mind a kettőt.

Harry belecsúsztatta az első chipet a lejátszóba, és észrevette, hogy B'Elanna alig néhány nappal azután vette ezt fel, hogy Kes olyan hirtelen elhagyta a Voyagert. Ez nem volt meglepő. Miután Kes meghalt - vagy új életformává alakult... bármi is történt vele, többé már nem volt látható -, a legénységből sokan érezték úgy, hogy frissíteniük kell a búcsúüzenetüket. Harry maga is felvett két új üzenetet a barátainak. Most már nyugodtan kidobhatja őket. Tom és B'Elanna soha nem fogja látni.

Miközben B'Elanna üzenetét hallgatta, egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Ami az üzenetben volt, azt már régóta sejtette. Azt kívánta, bárcsak Tom is hallhatta volna.

Harryt megdöbbentette, hogy Tom üzenete mennyire hasonló volt B'Elannáéhoz. De ennek a tartalma sem lepte meg.

Egymás után meghallgatva az üzeneteket Harry könnyedén megértette, amit egyikőjük sem volt képes szavakba önteni. Biztos volt benne, hogy a barátai egymásnak sem voltak képesek kifejezni a valódi érzéseiket. Legalábbis…

Eszébe jutott a két torpedóhüvely, amit a másnap reggeli megemlékezésre készítettek elő, és Harry rájött, hogy neki is van egy saját üzenete, amit át kell adnia - a kapitányának.

- Kim Janeway-nek.

- Itt Janeway. Igen, Harry, mi az? - Kathryn Janeway fáradt arccal nézett föl a kezében tartott kézi terminálból, és röviden az elsőtisztjére pillantott, aki a szokásos székében ült az eligazítóban. Legalábbis ami a szokásos széke volt egészen a legutóbbi időkig, amikor a munkakapcsolatuk erősen megsínylette, hogy különböző véleményük volt a borgról - akik közül egy most már a Voyager legénységének tényleges tagja volt.

- Kapitány, épp most néztem meg azokat a chipeket, amiket Tom és B'Elanna hagyott nekem. Azt hiszem, meg kellene néznie, kapitány.

- Köszönöm, Harry, de azok az ön személyes üzenetei.

- Tudom, de azt hiszem, miután látta, talán változtatni akar majd a velük kapcsolatos tervein... úgy értem, a testükkel. Szerintem nem bánnák, ha megmutatnám önnek, kapitány. Chakotay parancsnokot is hívhatná.

- Éppen itt van az irodámban. Ha gondolja, hogy annyira fontos, akkor jöjjön.

- Pár perc múlva ott leszek. Kapcsolat vége.

Amikor elindult az üzenet, B'Elanna hirtelen elmosolyodott. Túl hirtelen, úgyhogy el is komorodott kissé utána.  - Helló, Flottatiszt. Ha ezt hallgatod, akkor biztosan meghaltam. Remélem, dicsőséges volt a halálom, úgyhogy amikor visszaértek az Alfa kvadránsba, elmehetsz és elmondhatod az anyámnak, hogy a lánya a Sto-Vo-Korba került, ahogy mindig is akarta. Meséld el neki azt is, hogy főgépész voltam. Örülni fog neki. Mindig biztos volt benne, hogy még sokra viszem. Ezt még soha senkinek sem mondtam, Harry. Tudom, hogy mindig csak arról beszéltem, hogy mennyire nem jöttünk ki egymással. De nem volt mindig olyan rossz. Az ő számára is van egy adatchip. Kérlek, ügyelj rá, hogy megkapja.

B'Elanna néhány másodpercig a lábára nézett, majd ismét egyenesen bele a computer képernyőjébe. - Harry, azt akarom, hogy tudd, milyen sokat jelentett mindig a barátságod. Te voltál az első, aki nem a klingon nőt látta B'Elanna Torresben, hanem a barátot, a gépészt. Ez lehet, hogy semmiségnek tűnik neked, de nem az, Harry. Tudom.

- Remélem, emlékezni fogsz az együtt eltöltött szép időkre. A reggelikre az étkezőkben. A Sandrine-re. Hogy mekkorákat úsztunk Neelix üdülőprogramjában. És az összes átdolgozott éjszakára, amit a küszöb átlépésére fordítottunk. Te mindig mellettem álltál, amikor szükségem volt rád, Harry. Tényleg jó volt a barátodnak lenni. Mindent köszönök.

- A küszöbről beszélve, Harry, van még valami, amit kérni szeretnék tőled. Tomról van szó. Te is tudod, hogy viselkedik mostanában. Úgy értem, vaknak kellene lennem, hogy ne vegyem észre... nos, tudod. A randevúk, meg minden... és elég közel kerültünk egymáshoz... van egy olyan érzésem, hogy nagyon keményen érinti majd. Úgy értem, a halálom. Úgyhogy, Harry, kérlek, segítsd át ezen. Ne engedd, hogy megint az a 'disznó Paris' legyen. Ő sokkal több ennél, még ha megpróbálja titkolni is. Talán saját maga előtt is titkolja, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ha van valaki, aki vissza tudja tartani a szakadéktól, akkor az te vagy.

- Nem tudom, mi mást mondhatnék, Harry, kivéve, hogy terelgesd a gépészeimet, hogy egyben tartsák a Voyagert. Érjetek haza épen és egészségesen. Isten veled, Flottatiszt. Emlékezz a te 'Maquis-dra'.

Az eligazítóban tökéletes csend volt, amikor Harry kicserélte B'Elanna chipjét Toméra. Harry lehunyta a szemét, amikor a pilóta képe megjelent a képernyőn. Tom magas, nyúlánk alakjával az asztal szélének dőlt, kék szemével úgy mondta a készülékbe a végső üzenetét, mintha csak a egyenesen a gondolatait akarná vele rögzíteni.

- Szia, Harry. Remélem, hogy jól vagy. Gondolom, én nem. Szerintem senkit sem lepett meg túlságosan, hogy kinyúltam; szinte egész életemben kísértettem a sorsot. De remélem, hogy amikor végül bekövetkezett, csak én haltam meg. Nem akarnám, hogy bárki más halála az én lelkemen száradjon. Már úgyis elég halál szárad rajta. Mindig mondtam neked, Harry, hogy nem hozok szerencsét! Remélem, a következő legjobb barátoddal több szerencséd lesz.

- És te pontosan az voltál nekem, Harry. A legjobb barát voltál, aki csak létezik. Amint megpillantottalak annál a bárpultnál a Deep Space Nine-on, úgy éreztem, mintha te lennél az a kisöcsém, aki sohasem volt. De aztán sokkal több lettél. A pokolba is, a legtöbb testvér folyton veszekedik egymással; mi alig vitatkoztunk. Legalábbis semmi fontos dolgon. És milyen jól szórakoztunk! Például a Sandrine-ben vagy a többi holoprogramban. Vagy amikor a Delaney-nővérekkel randevúztunk - és Harry, tényleg sajnálom, hogy kinevettelek téged, Jennyt meg a gondolát, még ha akkor tényleg vicces volt is. És bocs azért a hololányért is, akiről később kiderült, hogy idegen. Nem kellett volna úgy viselkednem. De azért jó volt együtt, nem igaz?

- De Harry, igazából nem ezért kell köszönetet mondanom neked, hanem azért, mert nem hitted el, amit Cavit és Fitzgerald mondott rólam - és a fenébe is, amit én magam mondtam magamról. Azt mondtam, hogy maradj távol tőlem, de hálás vagyok, hogy nem hallgattál rám. Elég hitvány alak voltam, amikor a ferengi bárpultjánál találkoztunk, de bármi jót is tettem végül a Voyageren, az végső soron azzal kezdődött, hogy hittél bennem. Ez nagyon sokat jelent nekem. Vagyis jelentett. Soha sem tudtam kitalálni, hogyan beszéljek veled ezekről a dolgokról. De Harry, te tudod, hogy mire gondolok, legalábbis remélem.

- Amikor visszajuttok a Földre - nem ha, hanem amikor!, mert tudom, hogy Janeway kapitány és Chakotay és Tuvok egy szép napon hazavisz titeket - szeretném, ha megkeresnéd a szüleimet, ha még élnek egyáltalán, és a nővéreimet. Mondd el nekik, hogy nem voltam mindig vesztes, és hogy azt csinálhattam, amit a legjobban szerettem: ismét csillaghajót vezethettem. Remélem, érdekli őket. De akár érdekli, akár nem, engem érdekel. Úgyhogy mondd el nekik.

- De van még egy dolog, Harry. - Tom félrenézett, habozott egy kicsit, mintha a távolban megpillantott volna valamit, és egy pillanatra éles fájdalom költözött a szemébe.

- Nem tudom, hogy észrevetted-e, de van valaki, aki az elmúlt pár hónap során nagyon fontos lett nekem. B'Elanna. Szeretném, ha vigyáznál rá, Harry. Nem tudom, hogy mennyire mélyen fogja érinteni... bármi is történt velem, de... arra az esetre, ha mégis érdekelné, én... - Tom a kezeire nézett, ökölbe szorította őket, és úgy folytatta:

- Ez hülyeség! Nem mintha házasok lettünk volna, vagy valami hasonló, de azt szeretném, hogy légy mellette, Harry. Légy jó hozzá. Szeretnék arra gondolni, hogy talán te boldoggá teheted. A fenébe, te sokkal jobb lennél neki, mint én valaha is lehetnék! Meg kellene próbálnom összehozni benneteket. De nem fogom. Legalábbis addig nem, amíg köztetek vagyok - de hé, ha ezt hallgatod, akkor már nem vagyok köztetek többé. Úgyhogy gyerünk, Harry. Mozdulj rá. De Harry, tegyél meg mindent, hogy épségben hazaérjen, oké?

Tom felállt, és a szokásos pimasz vigyornak legalább az árnyéka ismét megvilágította az arcát. - Akárhogy is, Harry, vigyázz magadra. És még egyszer kösz mindenért.

Tom képe eltűnt a képernyőről, amikor az üzenet véget ért. Kathryn Janeway ösztönösen is szorosabbra zárta a kezét a két adatchip körül, amit a főgépésze és a főpilótája hagyott neki. Még nem nézte meg, hála a folyamatos komplikációknak, amiket a kaatatik okoztak a Voyagernek. Csak a nyilvános üzenetekre volt ideje, amiben a temetés részleteiről végrendelkeztek. Mindketten egyszerű Csillagflotta-szertartást akartak, hogy a maradványaikat kilőjék az űrbe, és a csillagok között töltsék az örökkévalóságot.

- Kapitány? - Chakotayt nagyon aggasztotta a felettese távoli, bánatos arckifejezése.

Janeway egy pillanatra ránézett, alig észrevehetően bólintott, majd ismét a fiatal műveleti tisztre nézett. - Köszönöm, Harry, hogy megosztotta velünk ezeket. Nekem még nem volt időm, hogy megnézzem az enyéimet. Azt mondja, ön szerint az üzenetekre alapozva megváltoztathatnánk a holnapi temetésre vonatkozó terveinket?

Harry nagy levegőt vett. - Igen, kapitány. Tudom, hogy két torpedókapszulát készíttetett elő, hogy egyiket a másik után lőjék ki. De miután megnéztem az üzeneteket, és megértettem, hogy mit éreztek egymás iránt... Kapitány, soha senki sem fogja megtudni, hogy mondtak-e végül egymásnak valamit; de abból ítélve, ahogyan megtaláltuk őket, ahogy átölelték egymást... Arra gondoltam, hogy talán nem akarnák, hogy elfecséreljünk két torpedókapszulát. Azt hiszem, hogy talán, mivel az űrben fognak lebegni, amíg csak a galaxis létezik, egy kapszula elég mindkettőjüknek. Akkor legalább végre együtt lehetnek.

A kapitány bólintott, de a száját szorosan összepréselte. Az arckifejezéséből ítélve Chakotay megértette, hogy jónéhány percig még nem lesz képes megszólalni. Magához ragadta a szót.

- Intézze el, Harry. Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmünket. Leléphet.

Miután Harry elment, percekig mindketten csöndben ültek. Amikor Janeway végre elég erősnek érezte magát, hogy ránézzen az első tisztjére, nem látta az arcát. Chakotay lehajtotta a fejét, és összekulcsolt kezeire nézett. Amikor végül fölnézett, barna szeme visszafojtott könnyektől csillogott. Halk zokogó hang hagyta el Janeway száját, és a könnycseppek végigperegtek az arcán. Felemelte a kezét, hogy elrejtse szemét, de Chakotay így is meglátta.

Felállt, és közelebb lépett hozzá. Az elmúlt hetek feszélyezettsége eltűnt, amint vigasztalón megérintette a nő vállát. Janeway az asztalra ejtette a két adatcsipet, és a válla felé nyúlt, hogy megragadja Chakotay csuklóját.

Már nem fogták vissza az érzelmeiket, amikor a kabinjaikban meghallgatták a védenceik utolsó szavait. Életek... tervek, amik túl korán értek véget.

2. rész